Hét unokám van, néha meséket mondok nekik. Aztán politikus is vagyok, és ebből a szemszögből úgy érzem, néha a mesék igazak. Az alábbi vagy egy kitalált mese vagy nem – döntsék el önök.
Volt egyszer egy kis ország valahol a Nagyvilág kies keleti szegletében, az alapítói Abszurdisztánnak nevezték el. Élén az Uralkodó ült, ázsiai őseihez hasonlóan szultánként viselkedett, élt. Főként szerénységéről volt híres: uralkodói fizetéséből futotta tejre, kenyérre, meg egy kis szerény hajlékra a székesfővárostól messze, egy kicsiny faluban, annak is a gladiátor-viadaloknak időnként helyet adó arénája mellett.
Ő annyira magányosan éldegélt a kis hajlékában, na meg a székesfőváros legmagasabb pontján lévő elvarázsolt – erkélyes – kastélyában, hogy semmit sem érzékelt abból, hogy közeli és távoli családtagjai, felebarátai eközben szorgos hangya módjára gyűjtögették a dukátokat, pengőket, lyukas kétfilléreseket, város- és tószéli vityillókat. Az Uralkodó mindig csak azt hajtogatta, hogy ő se rokona, se ismerőse senkinek, ezért aztán ő sem cég-, sem üzleti, sem pedig nőügyekkel nem foglalkozik. Aki pedig azt állítja, hogy mégis van/volt tudomása minderről, az „fake news”-t terjeszt és a Patás Ördög megbízottja, na meg a Nagyvilág nyugati felének kijáróembere.
Abszurdisztán egyik székvárosában volt egy az Uralkodóhoz hasonló életvitelű és szemléletű kijelölt helyi vezető, Hajbókoló János. Őt is főleg a szerénység jellemezte, de az nagyon. Ha szeretett magában valamit, az a szerénység volt.
Sosem szerette, ha mindenhonnan ő köszön vissza: a Székvárosi Hírharsona mind a 24 oldaláról, a Székvárosi Betyártévé egyórás adásának mind az 6x10 perces riportjából, a Székváros Online napi hírfolyamából, a székvárosi utak hirdetőoszlopjairól, óriásplakátjairól, és valamennyi helyhatósági szórólapról. De ha már mindenütt ott volt, hát nagy duzzogva tudomásul vette.
Ám akkor éktelen haragra gerjedt, ha másnak az arcképét is meglátta a sajátja mellett. Mert hát az mégsem járta, hogy az ő visszafogott, szerény, hamiskás mosolyába bárki belerondítson, és ne adj’ Isten veszélyeztesse még a csodálatos utcaképet is. Hiszen ő vért, verejtéket és könnyeket áldozott a székvárosért, szívét és lelkét is beleadta. Hálát nem várt az ő kedves népétől, mert hát az nem fért össze az ő visszafogott személyiségével, de megértést, azt igen. Így aztán csak nézett nagy csodálkozva, hogy miért is akarnak kikerülni más arcok őmellé. Miért is nem értik meg, hogy csak ő kell az ő szeretett népének, csak ő tudja megmondani, hogy merre van az előre?
Hajbókoló János nem értette, hogy a mások miért törnek az ő székére. Nem értette, hogy miként is lehet másként látni, amit ő egyféleképpen lát. A székváros szerinte ugyanis a Nagyvilág legboldogabb, legcsodálatosabb helye. Ezért aztán – az Uralkodóhoz hasonlóan – azt hangoztatta, hogy aki másként merészeli ezt látni, az „fake news”-t terjeszt és a Patás Ördög megbízottja.
Na meg azt is, hogy ha ezek a más arcok lennének a helyében, akkor rontást hoznának a székvárosra, utána meg nyomorba, szegénységbe taszítanának minden lakót. Aztán minden lakótól elvennék a maradék viskóikat, összekuporgatott kétfilléreseiket, lovasszekereiket. Mert a más arcokat csak az őrült hatalomvágy mozgatja. Őt meg a szerénység és az áldozatvállalás.
A lakók úgy vélték, ha már névleg demokrácia van, hát játszanának egy demokráciásat. Azt fontolgatták: legyen egy népszavazás arról, hogy a más arcoknak adnak egy esélyt, hogy ők is megmutathassák, merre van az arra?